Deuxième Chapitre

 Sziasztok itt az újabb rész! Remélem tetszik nektek a blog :) Nem húzom tovább a szót, jó olvasást kívánok!

                  Ölel: Natsu xx

2016. április 27. Marinette szemszöge:

Átváltoztam Katicabogárrá, majd elindultam a szörny után. Az „álmacska” hevesen tiltakozott elrablója karjai között. Ha az igazi Chat Noir lenne, akkor használná a botját.

-          Macska! Használd a botod! – parancsoltam, majd az ellenség válla mögül rám nézett.

-          Ez csak kartonpapír, amit lefestettem. Csak kellék – mondta, és nekem is dobta. Tényleg csak karton volt.

Most már biztos, hogy Ő nem Chat. De akkor mégis ki ő, aki ennyire hasonlít a Cicusra.

-          My Lady? – jelent meg mögöttem az emlegetett szamár. – Úgy tűnik lett egy hasonmásom – nevetett, majd morcosan néztem rá, majd a teniszütős emberre figyeltem.

Az ellenség valószínűleg meghallotta Macska hangját, mert hátra nézett és nagyon nagy döbbenet volt rajta. Még az álmacskát is kiejtette kezei közül. Chat megmenti a szőke fiút, majd lerakja őt egy biztonságos helyre. Valamit még mondott neki, de gondolom azt, hogy maradjon ott és várjon meg

minket, mert beszélni szeretnénk vele. Chat visszatért mire Mal Paquette – a gonosz -, felsziszegett és az Eiffel-toronyhoz repült. Követtük őt. Hirtelen megáll, és a hátán lévő tartályból felénk irányít, néhány labdát, de szerencsére sikeresen kikerültük azokat.

-          Lucky charm! – ordítottam, majd a kezembe esett egy teniszütő.

Ezzel meg mit kezdjek? Gyerünk Marinette gondolkozz! Össze – visszanéztem, először a gonoszra, majd macskára. Megvan, de Mal Paquette is mérgesebb lett és a tartályán elforgatott valamit. Rossz érzés fogott el. A labdák, csak jöttek és jöttek, de ha a célponthoz értek felrobbantak.

-          Macska! Elterelem a figyelmét, te addig pusztítsd el a macskajajjal a teniszütőt.

-          Macskajaj! – ordította, majd rám nézett és bólintott.

Eljátszadoztam Mal Paquettével, majd Chat az ütőjéhez nyúlt, majd elporhadt és a kis gonosz fekete lepke kijött belőle. Megtisztítottam, majd az Álmacskához siettünk, hiszen nincs sok időnk hátra. Odamentünk, ahova a Cicus rakta, mihelyt meglátott és közelebb jött.

-          Én.. – kezdte el és közben tarkóját vakarta és közben szomorú fejet vágott.

-          Figyelj. Most eléggé nagy bajban voltál, de sikerült megmentenünk téged. Nagyon hasonlítasz Chatre. Emiatt bajba is kerülhetsz még egyszer. Szeretnénk, ha a közel jövőben nem nagyon mutatkoznál ebben a kosztümbe – fejeztem be a mondódómat, s a fülbevalóm és Macska gyűrűje is csipogni kezdett. – Sajnálom, menünk kell – mosolyogtam, majd Én és Chat különböző irányba mentünk.

Visszamentem a parkba, és egy fa mögött visszaváltoztam. Tikki belerepült a táskámba, majd falatozni kezdte a benne levő süteményt.

2016. április 27. Aaron szemszöge:

Tényleg ennyire hasonlítanék arra a szuperhősre? De nekem erről fogalmam se volt. Sőt nekem eleve arról nem sem volt, hogy vannak szuperhősök. Mellesleg most olyan helyen vagyok, ahol ezer százalék, hogy nem fogok visszatalálni a versenyre. Nem ismerem Párizst, szóval akárhol lehetek. Arcom hamar felvette a szomorúságot, majd fogtam magam és elindultam egyenesen. Csak remélni tudtam, hogy erre lesz a park. De nem. Teljesen eltévedtem. Bementem egy pékségbe, ahol szintén megbámultak. Egy férfi és szerintem a felesége teljesen kitágult szemekkel szemléltek engem.

-          Nem, nem én vagyok az igazi Chat Noir – mosolyogtam, majd egymásra néztek és Ők is mosolyogtak.

-          Miben segíthetünk?

-          Hát igazából eltévedtem. Egy verseny miatt jöttem ide. De elfelejtettem merre van – nevettem kínomba. – Nem tudják, hol van?

-          Dehogynem. A lányunk is oda ment. De ha már úgy is oda mész elvinnél neki néhány süteményt. Már reggel el akarta vinni, de nagyon sietett így nem rakta be. Egy pillanat és hozom – mosolygott a kínai – vagyis szerintem kínai -, nő, majd bement egy ajtón és két perc múlva vissza is jött. – Egyébként, ha kimész a pékségből és rögtön jobbra mész, majd előre és ott megtalálod a parkot. Köszönöm, hogy elviszed neki. Két copfban van össze fogva a haja, és sötétkékes a haja. Három barátjával kell, legyen. – adta ide a süteményeket.

-          Én köszönöm. Viszlát – csuktam be az ajtót, majd arra mentem amerre a nő mondta.

Igaza volt. Tényleg itt van a park. Beléptem a kapun és láttam, hogy néhány osztálytársam már megnyert egy – kettő versenyszámot. Ránéztem a park közepén álló órára, amin tíz lesz 2 perc múlva. Gyorsan meg kell keresnem a lányt. Szememmel vizsgálni kezdtem, az embereket. Megtaláltam. De, mintha már láttam volna valahol. Ezzel nem foglalkoztam és oda mentem hozzájuk. Kicsit kérdően néztem rám, majd a lánynak oda adtam a csomagot, amit küldtek neki, majd mentem a színpad fele. Még időben oda értem. Először a lányok jelmezét nézték meg. Körülbelül öt perc múlva mi is kimehettünk. A bírálóbizottság alaposan megnézett mindenkit, de rajtam különösen megakadt a szemük. Felhívatták a lányokat is.

-          Szerintem megmondatjuk ki nyert. A szavazás egyhangú volt – majd az egyik ember oda adta a bemondónak a papírt, amin gondolom, a győztesek vannak.

-          Rendben nézzük, akkor először a lányokat. Mindannyian szépek, de akinek nyernie kellet, az aki – tartott egy kis hatásszünetet a bemondó. – Az a lány, aki az egyik gonosznak öltözött, Lady Wifinek! Gratulálok – mindenki megtapsolta. – A fiúktól a nyertes pedig nem más, mint, aki Chat Noirnak öltözött be – mondta a bemondom és oda jött hozzám és a lányhoz és megkérdezte a nevünket és kezet rázott velünk.

-          Aaron Leroy vagyok – mutatkoztam be és kezet rázunk, majd kezembe adott egy kis lapot.

Lementünk a színpadról, majd az öltözőbe mentem átöltözni. Levettem az álarcot, majd belenéztem a tükörbe. Felvettem a szemüvegem. Végre látok. Átvettem a ruhámat, majd levettem minden egyéb dolgot, ami kellett a jelmezhez.

-          Aaron, bejöhetek?

-          Igen, persze – mondtam, majd bejött a tanárnő.

-          Gratulálok. Csak azért jöttem, hogy délben a busznál találkozunk. Körülbelül egy és fél óra múlva oké? Elmehetsz bárhova, csak ne messzire és találj el a buszhoz – mosolygott.

-          Igen, persze. Viszlát – köszöntem, majd ki is ment.

Hajamat megigazítottam, majd megfogtam a táskámat és ki is mentem. Most nem bámultak meg az emberek. Hála égnek. Nem szeretem, ha néznek.

-          Adrien?  Te vagy az? – hallottam egy női hangot, mintha nekem beszélne. A hang irányába néztem ahol egy barna hajú lány állt és ténylegesen rám ugrott. – Már messziről észrevettem, te vagy az. Miért nem szóltál, hogy jössz?

-          Ne haragudj, de ismerjük egymást? – szabadítottam ki magam az öleléséből.

-          Jaj, Adrien. Ne viccelődj. Lila vagyok – mutatkozott be, de így sem rémlik, és miért hív „Adriennek”?

-          Bocsi, de szerintem összekeversz valaki mással. Viszlát – köszöntem el, majd a kijárat felé vettem az irányt.

Kicsit szétnézek Párizsban, addig, amíg megtehetem, és míg itt vagyok.

Première Chapitre

Sziasztok! Remélem tetszeni fog ez a rész! Ha igen, kérlek iratkozz fel, nehogy lemaradj az új részekről. Esetleg írj kommentet, vagy hagyj nyomot magad után a chatben.
                            Ölel: Natsu xx
2016. április 24. Aaron szemszöge:

  -   Hagyjátok abba, kérlek – kérleltem, de meg se hallották azt, amit mondtam.  Eltörték a szemüvegemet, és a fejemet a vízbe nyomták, és egy-két durva feliratú cetliket ragasztottak rám, majd ott hagytak a férfi mosdóba. Ez Nézel legrosszabb iskolája. A jó tanulókat kinézik maguknak és amennyire lehet, megalázzák. Most engem szemeltek ki. Párizstól körülbelül 45 km-re lakunk anyával. Apámat nem ismertem. Anya azt mondta elhagyott minket mikor kicsi voltam.

Megmostam az arcom, megtöröltem, majd visszamentem órára. Osztályfőnöki óra, amin az osztály bajairól és szerintem a közeledő sport,- jelmez versenyre válasszák ki az embereket.

Bekopogtam az ajtón, majd elnézést kértem, hogy késtem. Leültem a helyemre, ami megint össze volt firkálva minden hülyeséggel.

-          Rendben gyerekek. Tudjátok jól mi lesz három nap múlva. Mindnyájatoknak részt kell vennie egy-egy versenyszámban – majd elkezdte sorolni a neveket, és hogy melyik versenyben lesz. – Aaron, te leszel a jelmezversenyen. Ennyi volt mára. Holnap találkozunk. Haza mehettek – majd fogta az osztálynaplót és kiment.

Sokkot kaptam. Pont engem választottak a jelmezversenyre? Párizsi emberek is lesznek a versenyen. Az Ő ruhájuk biztos, hogy sokkal jobb lesz, és ha elszúrom még jobban csesztetni fognak.  Megfogtam a táskámat, és haza fele vettem az irányt. Ha már úgy is haza kell mennünk, talán még elérem a varróboltot. Futottam, ahogy csak tudtam és még zárás előtt oda értem. Viszont azon még nem gondolkoztam, hogy minek öltözzek be, majd megláttam egy hirdető lapot, amin egy fekete ruhás álarcos fiú áll. A macska jelmez lesz rajtam. Megvettem a fekete anyagot és egyéb eszközöket és siettem haza. Két napom van elkészíteni a ruhát. Szerencse, hogy hétvége lesz és nyugodtan tudok dolgozni a „művemen”, utána pedig irány Párizs és a verseny.

-          Megjöttem! – ordítok be anyunak a konyhába, majd felszaladok az emeletre a szobámba.

Elővettem azt, amit vettem és belekezdtem a varrásba. Amíg este nem lett nem is hagytam abba, és így ment két napon át. Persze ettem és aludtam, de vasárnap estére legalább kész lett a kosztüm, és nyugodtan el tudtam menni, aludni.

2016. április 27.

 Az iskola busz már a suli előtt van. Egy-két ember már fent van. A stréberek nagy része. Arcukon látszik, hogy nem akarnak menni. Bevallom, már én se akarok menni. Miközben készíttettem a ruhát, megjött a kedvem hozzá, de most már elment tőle. Nagyot sóhajtok és felszállok a buszra, majd legelőre ülök, mert tudom, hogy a rosszabbak hátra fognak és nem akarom, hogy cseszegessenek. Előveszem a telefonom, ami hét óra negyvenöt percet mutat, azaz tíz perc múlva indulunk. Elővettem még a fülhallgatóm és összevallogattam azokat a zenéket, amiket hallgatni akarok. Körülbelül egy óra Párizsba az út. Lehet, alszok az út alatt. Vagy nem, mert félek, hogy valamit csinálnak velem a rosszabbik fele az osztálynak. Bár itt van mellettem a tanár, szóval nyugodtan aludhatok.

 A busz hirtelen megállt. Szóval már itt vagyunk. Nagyot nyújtózok, majd megfogtam a táskám és leszálltam a buszról. A tanár mindenki nevét felsorolta, hogy itt-e van. Miután ezzel is végeztünk, a tanár mindenkit lerakott a saját öltözőjénél. Az én öltözöm egy zöld sátorban volt.

-          Sok sikert Aaron – biztatott a tanárnő, majd elment.

Behúztam a sátor „ajtaját”, majd elkezdtem levenni a ruháimat, és egyenként felvettem a jelmezt. Kesztyű, álarc, macskafülek, farok és persze a csörgő, kontaktlencse. A hajamat is beállítottam, úgy ahogy a képen láttam. Belenéztem a tükörben és nem a szokásos önmagam nézett vissza rám. Furcsán néztem ki, de nem törődtem vele. Megfogtam a botot és kimentem. Rengeteg ember megbámult. Néhány gyereknek, akik szintén versenyeztek felcsillant a szemük. Négy velem egykorú emberek csodálkozott fejjel néztek engem, majd az egyik elővette a telefonját. Ismerném őket? Nem hiszem. Hunyorítottam, hogy jobban lássam, kik azok, de nem ismertem fel őket, ezért tovább mentem a
versenyre.

-          Miért nem nyerhettem én? 3 éve ebben a sportágba edzek. Mégis csak a harmadik lettem! Miért nem az első? – ordított valaki az égből.

Egy tenisz ruhában lévő fiú, akinél volt egy furcsa tartály a hátán, és egy ütő a kezében.

-          Te! – mutatott rám. – Chat Noir. Miattad van minden! – majd villámsebességgel felém repült és felkapott.

-          Hé-hé! Engedj el. Mégis ki az a Chat Noir? – ficánkoltam, de nagyon erősen szorított.

-          Hogy ki? Ne nevetess. Te vagy. Most pedig elviszlek – lábaival megrugaszkodott, felrepült.

-          Segítsééég! – ordítottam, ahogy csak tudtam. – Fogalmam sincs, mit akarsz tőlem, de szerintem nagyon összekeversz valaki mással – magyarázom neki, de mintha nem is hallaná. – Figyelsz te rám? Te fura teniszes szörnyeteg. Ezt nem fogod megúszni ennyivel!

2016. április 27 Marinette szemszöge:

 - Mi ez így hirtelen, hogy menjünk el a versenyre? Azt hittem nem akarsz menni – beszélgetek a legjobb barátnőmmel Alyaval.

 - Úgy volt, de jön Nino is, és ha Nino jön, akkor Adrien is ott lesz – mondta, tudta jól hogy Adrien miatt simán elmegyek.

 - Rendben megyünk. Ott találkozunk fél tízkor – csillant fel a szemem, majd elmentem lefürdeni, és átöltöztem. Próbáltam nem kicsípni magam, de azért mégis ott lesz Adrien is.

Elég hamar végeztem a dolgaimmal. Elvettem a kis táskám, raktam bele egy kevéske pénzt és sütit, majd mikor Tikki is belebújt, elindultam a parkhoz. Alyaékkal a park előtt találkozunk.

-          Sziasztok! – köszönök az ott lévő barátaimnak.

-          Szia Marinette – üdvözölnek egyszerre.

Adrien olyan jól néz ki. Nem véletlenül modell. Bementünk a parkba megnézni, hogy milyen versenyszámok vannak és mikor. Alya mindenképpen a tíz órakor jelmezversenyt akarja megnézni, mert reménykedik, hogy majd lesz egy lány, aki Katicának öltözik. Én kötve hiszem.

-          Az ott nem Chat Noir? – bök meg Nino, majd a fekete ruhában álló szőkeségre mutat.

-          De nagyon úgy néz ki – vette elő a telefonját Alya, majd lefényképezte és szerintem már posztolta is ki a Katicablogra.

-          Szerintem nem Ő az. Vagyis lehet, hogy nem ő az – dadogott Adrien.

Macska ránk hunyorított. Ijesztő. Mi a szösz? Elsétált.

-          Miért nem nyerhettem én? 3 éve ebben a sportágba edzek. Mégis csak a harmadik lettem! Miért nem az első? – ordított valaki az égből.

Egy sportruhában lévő fiú, kezében egy ütő. A tenisz verseny. Annak fél tízkor volt vége. Tehát vesztett.

-          Te! – mutat a macskára. – Chat Noir. Miattad van minden! – majd villámsebességgel felé repült és felkapta. Macska használd a botod!

-          Hé-hé! Engedj el. Mégis ki az a Chat Noir? – ficánkolt, de nagyon erősen szorította.

Lehet, hogy ő tényleg nem Chat? De teljesen lényegtelen. Meg kell menteni. Amíg Alyaék nem figyeltek elbújtam egy fa mögé és átváltoztam.

-          Tikki, pöttyöket fel! 

Prologue

2001. Március 11. Gabriel szemszöge:

  Nem veszi fel a telefont. Azt mondta, hogy fél ötre haza érnek. Helyette már fél hét is elmúlt. Hova mehetett egy fél éves gyerekkel? Eltévedtek volna? Nem hiszem, hiszen Louane ismeri Párizst. Mennék megkeresni őket, de nekem is egy gyerekre vigyáznom kell. A nagyobbik ikerre, Adrienre. Nyugodtan játszik a játékaival és mit sem sejt, hogy anyja és öccse lehet eltűntek.

Elővettem a telefonomat és tárcsázni a 17-es számot, azaz a rendőrségét. Várok két másodpercet, majd egy nő szól bele a telefonba.

-    Halló, igen tessék, miben segíthetek? Itt a rendőrség.

-   Jó estét, be szeretném jelenteni a feleségem és a gyermekem eltűnését – mondtam kicsit idegesen.

-   Nyugodjon meg uram. Mikor tűntek el? – nyugtatott a hölgy.

-   Lehet korai még bejelenteni, de azt mondta a feleségem, hogy fél ötre itthon lesznek és már hét óra lesz lassan. Egy fél éves gyerekkel ment el sétálni. A feleségem nagyon szereti betartani a szavát, ezért aggódok annyira – rekedt el a hangom a végére.

-  Mindenesetre szólok a nyomozó osztagnak, hogy kezdjenek el nyomozni az ügyben. Mi a neve megának, feleségének és a gyermekének?

-   Gabriel Agreste vagyok, feleségem Louane Agreste és a kicsi neve Queintin Agreste – hadartam el a neveket, és a biztonság kedvéért elmondtam a telefonszámomat is.

-    Rendben, köszönöm. Amint tudunk, valamit felhívjuk magát. Ne aggódjon. Viszont hallásra.

-     Visz hallásra.

Remegő kezekkel tettem le a telefont. A torkomban gombozok keletkeztek, majd szememből a könnyek esőként kezdtek el hullani. Adrien rám nézett, majd oda mászott mellém, és ő is sírni kezdett. Felvettem őt a kezembe, majd megöleltem és nyugtattam.

-     Ne aggódj, ha nem is lesz meg az anyukád, és felnevellek – szipogtam, majd jobban sírtam.

2001. Március 18. :

 Még mindig nem találták meg őket, de ha egy hét alatt nem sikerült nekik, akkor később se fog. Ha kell, egyedül nevelem fel az egyetlen gyermeket, aki maradt nekem. Mostanában egyre többet sír. Lehet, hiányzik neki az anyja. Nekem is hiányzik, de nem esethetek depresszióba.

A telefonom csörög. A rendőrség az. Lehet megtalálták őket.

-   Halló? – szólok bele bizonytalanul.

-    Mr. Agreste? – szól bele egy férfihang, ami már ismerős volt nekem, mert már többször beszéltem már az illetővel.

-      Igen, én vagyok.

-      Van egy jó és egy rossz hírem. Nem is tudom, melyikkel kezdjem.

-        Kezdje, a jó hírrel kérem – idegeskedtem.

-    Megtaláltuk a feleségét – sóhajt egyet. – De már nem él – fejezi be, mire bennem egy világ összetört. A gombócok ismét a torkomba vannak.

-    És a fiam? – rekedt el a hangom. A görcsökkel a torkomban alig tudok beszélni.

-  Őt sajnos nem találtuk meg. Lehetséges, hogy Ő még él. Folytatjuk a nyomozást. Visz hall – mondta, majd lerakta a telefont.

A telefon kiesett a kezemből, majd földre rogytam, majd sírni kezdtem. Értem, szóval Ő…..Már meghalt.